Győlöletkapmány, propaganda, karaktergyilkosságok és lejárató cikkek – amikor a közbeszéd már nem vitatkozik, hanem sebez

Az utóbbi napok megrázó hódmezővásárhelyi tragédiája – Szabó Zsolt rendőrkapitány halála – kijózanító pillanat. Napjainkban Magyarországon a győlöletkapmány és a propaganda nem elvont fogalmak: karaktergyilkosságok és lejárató cikkek húznak barázdát magyar és magyar közé. Az Orbán-kormány hatalmi kommunikációja tizenöt éve a megosztásra épít, az ellenfelet nem legyőzendő partnernek, hanem eltaposandó ellenségnek láttatja. Ez a logika rombolja a józan vitát, felőrli a méltóságot, és – mint most látjuk – emberéletekbe kerülhet. A kérdés egyszerű és égető: hol a vörös vonal, amelyet átlépve már nem a demokrácia, hanem a félelem kormányoz? Ma Magyarországon a közéletet nem a vita, hanem az Orbán-kormány által folytatott győlöletkapmány és propaganda uralja. A hatalom tudatosan alkalmaz karaktergyilkosságokat és lejárató cikkeket, hogy elhallgattassa mindazokat, akik változást követelnek.

Az Orbán-kormány építette fel a győlöletkampányt

Több mint másfél évtizede figyelhetjük, hogy az Orbán-kormány tudatosan építi fel a győlöletkampány mechanizmusát. A hatalom lényege nem a párbeszéd, hanem az ellenségkép-gyártás. Akár Brüsszelről, akár a menekültekről, akár a civil szervezetekről, akár az ellenzék új szereplőiről van szó, a módszer ugyanaz: azonnal ellenséget kell kijelölni, majd a kormányhoz tartozó propaganda-csatornákon keresztül lejáratni. Ez nem spontán politikai kommunikáció, hanem tudatos, gépiesített folyamat, amelynek célja az ellenfél teljes ellehetetlenítése, ahol nem az igazság és a tény a lényeg, hanem az ellenfél ellehetetlenítése minden áron és minden eszközzel.

Karaktergyilkosságok és lejárató cikkek rendszerszinten

A propaganda leglátványosabb eszközei a karaktergyilkosságok és a lejárató cikkek. A Promenád24 esete drámai példa erre. Szabó Zsolt rendőrkapitányt nem egyszerűen kritizálták, hanem olyan írás jelent meg róla, amely szakmai alkalmatlansággal vádolta, és a magánéletét is hamisan kiteregette. Ez a cikk közvetlenül hozzájárulhatott ahhoz, hogy a rendőrkapitány eldobja magától az életét. És mindez nem történhetett volna meg a Fideszhez kötődő propaganda-gépezet nélkül, amelynek elsődleges feladata éppen az, hogy lejárassa a hatalom ellen felszólalókat.

A propaganda működési mechanizmusa

A kormányzati kommunikáció immár másfél évtizede a „vádold meg az ellenfeledet azzal, amit te magad csinálsz” logikára épül. Miközben a hatalom képviselői azt állítják, hogy az ellenzékben lévő Magyar Péter és a Tisza Párt gyűlöletpolitikát folytat, valójában a kormányhoz köthető propaganda gépezete ontja a győlöletkampány elemeit. A karaktergyilkosságok és lejárató cikkek nem egyszeri túlkapások, hanem rendszerszerűen működő eszközök, amelyek célja nem a vita, hanem az ellenfél elhallgattatása.

Történelmi előképek és a mai magyar valóság

Az Orbán-kormány gyűlöletkampánya nem a semmiből érkezett. A huszadik század totalitárius rendszerei pontosan ugyanezt a logikát követték: ellenséget kell kijelölni, majd a propaganda segítségével gyűlöletet kell kelteni ellene. A 20. század legsötétebb rémuralma a „propaganda mint rendszer” logikájára épült, és végül iparszerű tömeggyilkosságokba torkollott – a Holokauszt 1933 és 1945 között hatmillió zsidó életét követelte Európában. A nácik esetében ez egy népcsoport majdnem teljes kiirtásához vezetett, a kommunizmus idején osztályellenségeket tettek bűnbakká. Ma Magyarországon az Orbán-kormány ugyanezt a logikát alkalmazza, csak más célponttal: most több mint hárommillió magyar választópolgárt, Magyar Péter és a Tisza Párt támogatóit bélyegzi meg, állítja be veszélyforrásként, és próbálja karaktergyilkosságokkal elhallgattatni. Sajnos a gyűlölet nyelve mindig könnyebben talál célpontot, mint féket.

A logika ismerős: a győlöletkapmány a politikai ellenfelet nem vitapartnernek, hanem morálisan nullázandó figurának mutatja. A „mi vagy ők” felütésében mindig az rejlik, hogy a cél szentesít, a módszer erkölcsileg közömbös. Ez az, ami ellen most már nemcsak a lelkiismeret, hanem a józan önérdek is tiltakozik: ha a lejáratás iparág marad, előbb-utóbb a fizikai térben is csattan.

Az oszd meg és uralkodj politika ára

Az Orbán-kormány stratégiája világos: megosztani a társadalmat és félelemben tartani az embereket. A propaganda azt sugallja, hogy aki nem ért egyet a kormánnyal, az a nemzet ellensége. Ez a győlöletkampány mesterséges árkokat ás magyar és magyar közé. A kormány így igyekszik fenntartani a saját hatalmát: ahelyett, hogy megoldaná a gazdasági válságot, az egészségügy problémáit vagy az oktatás összeomlását, újabb és újabb ellenségeket talál ki, hogy elterelje a figyelmet a valós gondokról.

A rendőrkapitány tragédiája: a propaganda emberáldozata

Vissza Hódmezővásárhelyre. A gyertyák fénye sok mindent megvilágított: egy város közösségét, amely tisztelte a rendőrkapitányt; egy ország fáradtságát, amely beleunt a szitokszavakba; és egy hatalmi gépezetet, amely túl régóta játszik az emberi méltósággal. A megemlékezésen elhangzó mondatok – „akit nem lehet megvenni, azt megtörik”; „aljas, romlott propagandisták terrorizálják az országot” – talán túl kemények, de a fájdalom nyelvén szólnak. És igen, van, aki önmérsékletre int: „álljunk meg, mert baj van”. E három mondat együtt írja le a helyzet tragikus egészét.

Szabó Zsolt rendőrkapitány halála talán a gyűlöletkampány következménye lehet. A Promenád24 lejárató cikke után a rendőrkapitány úgy érezhette, hogy nem maradt más választása. A cikket a portál kegyeleti okokra hivatkozva azonnal eltávolította, de ezzel csak beismerte saját felelősségét. Ez az eset történelmi mérföldkő: a rendszerváltás óta először fordult elő, hogy egy lejárató kampány közvetlenül emberéletet követelhetett. És ezért a felelősség nemcsak a helyi lapé, hanem az egész Orbán-kormány által működtetett propagandagépezeté, és azé, aki mind ezt működteti.

A propaganda, amely nem áll meg a szavaknál

Az információs hadviselésnek mindig van eszkalációs logikája. Ha nincs önkorlátozás, a karaktergyilkosságok és lejárató cikkek előbb-utóbb a fizikai valóságban is következményekkel járnak. Szabó Zsolt halála az utolsó figyelmeztetés: innen már csak egy lépés, hogy egy kétségbeesett ember ne saját maga, hanem a propagandisták ellen vagy éppen a lejáratott emberek ellen fordítsa a fegyverét. Ez nemcsak elméleti veszély, hanem reális fenyegetés, amire számos nemzetközi példa figyelmeztet.

A verbális brutalitás önmagában még nem bűncselekmény. De társadalmi mérgezés: az indulatok spirálját indítja el, amelyben minden fél egyre hangosabban üvölt, egyre durvábban üt, és egyre kevésbé emlékszik arra, miért is kezdődött az egész. A médiában ez a spirál különösen veszélyes. Az információs hadviselés tankönyvei írják: az online térben felkorbácsolt indulatok igenis átcsapnak a fizikai valóságba. Európa sem immunis erre – elég felidézni a Charlie Hebdo elleni merényletet, amely a sajtószabadság elleni brutális támadásként sokkolta a világot. A lényeget nem az elkövetők ideológiája mondja ki, hanem a következmény: amikor az újságíró, a szerkesztőség, a „másik narratíva” emberélet helyébe kerül, a demokrácia alapszövete szakad.

A morális felelősség elkerülhetetlen

A gyász pillanatában sokan próbálják elkenni a felelősséget. Lázár János például azt állította, hogy alig ismerte a rendőrkapitányt, és részvétet nyilvánított. De ez nem változtat a tényen: a hozzá köthető médium egy lejárató cikket tett közzé, amely hozzájáruhatott egy ember halálához. Ez morálisan vállalhatatlan. Egy normális országban a lap főszerkesztőjének azonnali lemondása lenne a minimum, de ennél is fontosabb, hogy az Orbán-kormány felismerje: a propaganda már emberéletekbe kerül.

Közben politikai szereplők – köztük Magyar Péter és Márki-Zay Péter – azt kérik: tegyük le a szóbeli fegyvereket, tegyünk néma csendet a közösségi zaj helyére, és húzzunk erkölcsi vonalat: eddig és ne tovább. Lehet vitatni a felrótt felelősségek arányát, de a kérés lényege mégis vállalható: előbb gyász, aztán kérdések – és végre valódi következmények a lejáratásért.

Mit tehetünk rövid távon? Először is, beszéljük ki a Promenád24-ügy erkölcsi dimenzióját – hideg fejjel, de néven nevezve. Aki ott dolgozik, annak most kell eldöntenie: elfogadható-e az a sajtóetika, amely magánéleteket dob piacra politikai haszonért. Aki ott hirdet, azt is kérdezi most a tükör: minden forint megéri? Aki ott olvas, annak pedig tudnia kell, hogy az oldalletöltés szavazat – és a közönség szava fenntart vagy megváltoztat rendszereket. A közösségi normák nem a törvénykönyvben születnek, hanem a hétköznapi döntésekben.

Mit tehetünk hosszú távon? Induljon szakmai kerekasztal – szerkesztőségek, tulajdonosok, hirdetők, civil szervezetek részvételével –, amely viselkedési kódexet ír a politikai tartalmú személyeskedés és a magánélet kiteregetése ellen. Nem jogszabályra várunk, hanem kölcsönös önkorlátozásra. Igen, kockázat: aki először fékez, attól tart, hogy lemarad. De ez a kockázat ma kisebb, mint az, amelyet az eszkaláció kínál: a következő tragédia kockázata. A média hitelessége – és végső soron mindannyiunk biztonsága – ezen áll vagy bukik.

És kell egy társadalmi gesztus is: a gyászhoz méltó csend. A hódmezővásárhelyi mécsesek ezt jelentették – s ezt kérte több politikus is. Álljunk meg egy perc néma csendre, mielőtt újra posztolnánk, kommentelnénk, megosztanánk. A csend néha többet gyógyít, mint ezer okos mondat.

Végül: a politika, amely a győlöletkapmány logikájából él, rövid távon győzhet. Hosszú távon azonban mindent elveszít: a közbizalmat, a társadalmi kohéziót, a demokratikus vita képességét. Ha a közélet default beállítása a „propaganda” lesz, ha a mindennapok természetes eszköztára a „karaktergyilkosságok és lejárató cikkek”, akkor üresen maradnak a terek, ahol valaha kompromisszumok születtek. Egy ország nem tud sokáig együtt élni így önmagával.

Szabó Zsolt emléke legyen mementó: nem hagyhatjuk, hogy a gyász után minden menjen tovább úgy, mint eddig. Nem hagyhatjuk, hogy a következő célpont épp az legyen, akit ma még barátként ölelünk. A magyar közéletnek most kell kimondania: a méltóság határ, a magánélet határ, az emberi élet feltétlen határ. Aki ezeket átlépi, annak igenis legyen következménye – jogi, szakmai, erkölcsi.

Mert a demokráciát nem az erős szavak tartják egyben, hanem a felelős önkorlátozás. Mert a sajtó szabadságát nem a kattintási görbe, hanem a felelősség íve védi. És mert a közösség ereje nem a harsány jelszavakból, hanem a csendes, makacs tiszteletből nő ki – abból, hogy a másik ember sosem eszköz, hanem cél.

Ha ezt most, ebben a fojtott pillanatban megértjük, talán még visszafordítható a lejtő. Ha nem, a lejtő értünk jön. És akkor minden cikk, minden poszt, minden komment egy kicsit közelebb tol egy országot ahhoz a ponthoz, ahol a szavakból már nem gondolat, hanem ütés lesz. Ezt a pontot nem akarjuk látni. És nem is kell – ha időben megállunk.

A győlöletkapmány, a propaganda, a karaktergyilkosságok és a lejárató cikkek mind az Orbán-kormány fegyvertárába tartoznak. Ez a politika másfél évtizede rombolja a közéletet, most pedig emberéletet követelt. Szabó Zsolt halála figyelmeztetés: ha nem állítjuk meg a propagandát, újabb tragédiák jönnek. A vörös vonal az emberi élet. Aki ezt átlépi, annak nemcsak politikai, hanem erkölcsi felelőssége is van. És ma világosan ki kell mondani: a győlöletkampányért egyedül az Orbán-kormány a felelős.

Magyar News Online – Pierog Ferenc Alexander

Magyar News Online: A valóság, első kézből

A Magyar News Online a hiteles tájékoztatás és a független újságírás elkötelezett hírportálja. Nap mint nap azon dolgozunk, hogy olvasóink valós, torzítatlan híreket kapjanak az ország és a világ eseményeiről. Ahhoz, hogy ez így is maradjon szükségünk van az Ön TÁMOGATÁSÁRA is, amit ITTtehet meg.

Célunk, hogy mentesek maradjunk a propagandától, és a tiszta tényeket, valamint objektív elemzéseket helyezzük előtérbe. Olvasóink elsőként értesülhetnek politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális hírekről – mindezt megbízható, alapos források alapján.

Érdekesnek találtad? Oszd meg!